Az Esztramos barlangjai

Az Esztramos barlangokban rendkívül gazdag terület. A számítások szerint a mészkőtömeg össztérfogata mintegy 2 %-át képviselik barlangok, ami kiemelkedően nagy érték. Az itteni barlangok számos vonatkozásban különböznek az Aggteleki–Rudabányai hegység méltán híres barlangjaitól. Az Esztramoson nincsenek a patakok vizét zubogva a föld alá vezető víznyelők, valamint hozzájuk kapcsolódó hosszú barlangfolyosók, és aknabarlangok, azaz zsombolyok tátongó mélységeivel sem találkozni.

Ehelyett az egykori hegytető közelében rövid, hirtelen elvégződő termek és teremsorok, a hegy gyomrában pedig egymással – legalább is az ember számára járható módon – össze nem függő, részben a karsztvíz szintje alá, ismeretlen mélységekbe lenyúló kavernák váltak ismertté. Az Esztramos barlangjai a hegységben található híres társaikhoz képest rövidek és nem mélyek. Sajátos formakincsüknek és ásványkiválásaiknak köszönhetően azonban a megbecsült, esetenként fokozott védelmet élvező természeti értékek közé tartoznak.

Amint régészeti leletek bizonyítják lehetséges, hogy a hegy némelyik üregét már az ősi ember is lakta. A természetes nyílással bíró barlangok száma mindazonáltal elhanyagolható a bányászat során feltártakéhoz képest. Az utóbbiak részben a mészkőbánya udvarain, részben pedig a hegy mélyén, tárók hajtása közben váltak ismertté. Az utóbbiaknak több esélyük volt a megmaradásra, legfeljebb meddő kőzeteket töltöttek beléjük.

A bányaudvarokon megnyílt barlangok legtöbbjét azonban az 1948-tól 1996-ig folytatott mészkőbányászat meg is semmisítette. Az első károkat a barlangokban többnyire a jövesztést előkészítő robbantások okozták, amit a berobbantás, majd a kőzetanyag letermelése követett. A valamilyen módon dokumentált barlangok száma k 60 körül van, amelyek közül az Országos Barlangnyilvántartásban jelenleg 32 szerepel (2020.08.16.). A nyom nélkül eltűnt barlangok száma a letermelt kőzet mennyisége és a barlangok átlagos gyakorisága összevetésével 80-ra becsülhető.

Az Esztramos barlangjai mind tengerszint feletti magasságukat, mind formakincsüket tekintve két csoportba sorolhatók. A hegy felső szintjén egykoron nyílt barlangok vízszintes mennyezetű, ugyancsak uralkodóan vízszintes termek és járatok voltak, amelyek nem szűkültek el, hanem teljes szelvényükben, szinte átmenet nélkül, sziklafalban végződtek.

A hegy mélyében rejtőző barlangok viszont, épp ellenkezőleg, a kőzettömeget átszelő törésvonalak irányát követő, mind lefelé és fölfelé, mind oldalirányban elszűkülő hasadékok, amelyek függőleges kiterjedése akár több 10 m is lehet. Az áramló vízre jellemző oldási formák és a felszínről származó törmelék hiánya arra utal, hogy az Esztramosi barlangok a karsztvíz szintje alatt alakultak ki, amikor a hegytömeg még nem emelkedett ki.

Az Esztramos szelvénye a jelentősebb egykor volt vagy még ma is létező barlangok és karsztos hasadékkitöltések, valamint a fontosabb bányászati létesítmények feltüntetésével. TAKÁCSNÉ BOLNER KATALIN (1998) után.

A felső szint barlangjaiból, valamint az egykor ugyanott feltárt karsztos hasadékokból nem sok maradt meg, pedig ezek voltak az Esztramos, sőt talán egész Magyarország legidősebb barlangjai. Kivételt képez a Debreceni, majd a Miskolci Egyetem néhai kiváló professzoráról, Földvári Aladárról (1906-1973) elnevezett, de Esztramosi-barlangként ugyancsak ismert üreg, amely a hegy hat fokozottan védett barlangjának az egyike.

 

A Földvári Aladár barlang

A Földvári Aladár barlang 1964-ben, bányaművelés során nyílt meg. Sorsa egy ideig bizonytalan volt, de egy 50x150 m alapterületű védőpillér kijelölése – a bányászat folytatása mellett – lehetővé tette a fennmaradását. Az első barlang volt, amelynek megmentése érdekében alkalmazni lehetett az 1961-ben hozott barlangvédelmi törvényt.

Sajnos azonban az első terme a robbantások következtében beomlott. A 190 m hosszú barlang oldalfalait ásványkiválások borítják. A legfeltűnőbb alakzat azonban a termek egységesen 306-307 m közötti tengerszint feletti magasságban húzódó vízszintes mennyezete, melyről a felfedezést követően még ahhoz vékony „szárral” rögzült, hatalmas gomba alakú kőnyelvek lógtak alá. Legtöbbjük később a robbantások hatására leszakadt, de az aljzaton heverő tömbjeik felett illeszkedési helyük ma is látszik. Valószínű, hogy a mennyezet síkja pedig az egykori karsztvízszintet jelöli.

Az oldalfalakat színekben és formákban gazdag cseppkőkéreg, valamint cseppkőoszlopok díszítik. A függőcseppkő (sztalaktit) mennyisége, leginkább a lefejtéssel fenyegetett barlangban történt leletmentésszerű gyűjtés következtében, elenyésző. A cseppkő mellett nagy felületet borít borsókő (pizolit) is.

Mind a Földvári Aladár barlangban, mind a hegy más természetes üregeiben a cseppköveken és borsóköveken, illetve sokszor rétegeket alkotva azok belsejében is, gyakran előfordul a „hegyitej” (elterjedt német nevén bergmilch, mondmilch vagy montmilch, angolul moonmilk) nevű fehér, nedvesen puha és kenhető, szárazon porszerű anyag. Az Esztramoson ennek anyaga ugyancsak kalcit, mégpedig annak a lublinit nevű, nagyon vékony, olykor ezredmillimétert sem elérő átmérőjű szálakból álló változata.

Keletkezésére vonatkozólag több elmélet született. Az egyik szerint baktériumok hozzák létre, amelyek a barlangokba beszivárgó vizekben oldott szerves anyagokkal táplálkoznak. Egy másik elgondolás szerint nagymértékben túltelített oldatból keletkezik, amelyben a kristályok növekedésének kiindulópontjául szolgáló, nagyon apró kristálycsírák keletkezési sebessége jelentősen meghaladja a kristálynövekedését.

A hegyitej keletkezése olykor felváltotta a borsó- és cseppkő kalcit anyagának a kiválását. Nem ritka jelenség, hogy a később keletkezett kemény borsókő a hegyitej réteg mentén elválik a korábban keletkezettől, és arról sapkaszerűen leemelhető.

A borsókő nem csepegő vízből, hanem a barlangüregek falát borító vékony vízhártyából válik ki. Keresztmetszete a cseppkövek nagy részével szemben erősen aszimmetrikus, mivel a huzatnak kitett oldalon gyorsabb volt a párolgás. ezáltal a mészkiválás is. A domború, simább oldal (A) nézett a légáramlat irányába, míg a göcsörtösebb (B) a szélárnyékos oldalon keletkezett. A fehér rétegek hegyitej anyagúak, és ez alkotta a már kimállott rétegeket is. Az Esztramos letermelésre ítélt barlangjaiból rengeteg cseppkő és más barlangi képződmény került köz- és magángyűjteményekbe. A példány magassága 9 cm.

A barlangot a szélesebb közönség általi látogathatóvá tétele céljából lépcsővel, létrával és villanyvilágítással látták el, az utóbbi azonban a kőbányát működtető vállalkozás 1996-ban történt megszűnése óta nem működik.

 

A Rákóczi-barlangok

Az Esztramos többi fokozottan védett barlangja bányászati műveletek, táróhajtás eredményeként vált ismertté. Közülük a legismertebb a két Rákóczi-barlang. A Rákóczi 1. sz. barlang a 170 m tengerszint feletti magasságban a hegybe hajtott táró bejáratától 160 m-re nyílik, és az egyik legszebb, a szélesebb látogatóközönség számára kiépített magyarországi barlang. A benne található ásványkiválások miatt 1982 óta fokozottan védett. Felfedezésének pontos időpontja nem ismert, az első térképe 1958-ban készült el. A kutatók a barlangot II. Rákóczi Ferencről nevezték el, így a táró a Rákóczi-táró nevet kapta.

A barlang teljes hossza 650 m, függőleges kiterjedése majdnem 80 m. A járatok több mint fele, 44 m mélységig terjedően, a víz alatt található. Falait változatos cseppkő- és borsókőkiválások, valamint más ásványi képződmények borítják. A nagy számban előforduló szabálytalanul görbülő kristályos képződmények, a heliktitek a barlang nevezetességei. A szélesebb látogató közönség számára a barlangot létrákkal, lépcsőkkel és járdákkal, valamint villanyvilágítással látták el.

Jellegében hozzá hasonló a Rákóczi 2. sz. barlang, amely a kőzetledobó aknához („Surrantó”) való közelsége miatt Surrantós-barlang néven is említ a szakirodalom. A falait borító gazdag ásványkiválások miatt 1982 óta fokozottan védett. A Rákóczi-táróval egy szintben lévő bányavágatból, a bejárattól 350 m távolságra nyílik. 1965-ben fedezték fel. Teljes hossza 533, függőleges kiterjedése 53 m. A fő hasadékban lévő mintegy 50 m hosszú, csónakkal járható tó iránya a Rákóczi 1. sz. barlang felé mutat.

Az előzőek mellett ugyanabban a szintben két további kisebb, ásványkiválásaik miatt szintén fokozottan védett barlang (Rákóczi 3. sz. barlang és a Rákóczi oldaltáró barlangja) felfedezését is lehetővé tették a vasérckutató tárók.

 

A Kristály-barlang és kristályai

A legmagasabban, az I. szinten hajtott érckutató táróban nyílt meg 1954-ben, annak bejáratától 80 m-re, az esztramosi Felső táró 2. sz. ürege, amelyet Kristály-barlang néven is említ a szakirodalom. 1993-ban történt fokozottan védetté nyilvánítását ez sem a méretének köszönheti, hiszen egy mindössze 46 m hosszúságú, 15 m vízszintes kiterjedésű, közel függőleges üregről van szó. Felfelé a bejárattól 23 m magasságban járhatatlanná szűkül, de a légmozgásból ítélve a folytatódó hasadék megközelíti a mintegy 10 m-rel feljebb lévő bányatalpat.

A barlang értékét a falfelületek szinte egészét borító ásványkiválások adják. A változatos színű és formájú cseppkövek és borsókövek mellett heliktitek is nagy számban fordulnak elő.

Az esztramosi barlangok ásványkiválásai a megjelenési formákban leggazdagabb ásvány, a kalcit „ezer arcát” példázzák. A kristályokba zárt apró folyadékzárványok vizsgálata alapján megállapítható volt, hogy azok kissé meleg, 60–70 °C –t többnyire meg nem haladó hőmérsékletű vízből váltak ki. A legmagasabb vízhőmérséklet a keletkezésük idején 125 °C lehetett.

 

LÉNÁRT L. (1997): Az Esztramos-hegy hidrogeológiai és szpeleológiai kutatásának eredményei. In: SZAKÁLL S., PAPP G. (szerk.) Az Esztramos-hegy ásványai. Topographia Mineralogica Hungariae 5, 55–74.

TAKÁCSNÉ BOLNER K. (1998): Kristálybarlangok az Esztramos gyomrában. In: BAROSS G. (szerk.): Az Aggteleki Nemzeti Park. Mezőgazda Kiadó, 194–200.

VÁRHEGYI GY. (1997): Az Esztramos-hegyi kalcitképződmények genetikája. IN: SZAKÁLL S., PAPP G. (szerk.) Az Esztramos-hegy ásványai. Topographia Mineralogica Hungariae 5, 79–108.