Az Esztramos őslénytani értékei
A fosszíliák vagy ősmaradványok – régiesen szólva kövületek – egykori élőlények életműködésének nyomai vagy azok testének maradványai, amelyek méretüket, anyagukat és a megőrződésük módját tekintve nagyon sokfélék lehetnek. A tudomány szemszögéből tekintve a földtörténeti múlt életének a dokumentumai. A bennük, az ősmaradvány-rekordban rejlő, mással nem helyettesíthető információhalmaz minél teljesebb „kiolvasása”, megfejtése az őslénytani, paleobiológiai kutatások célja.
Az ősmaradványok két egyenlő rangú csoportra oszthatók. Az egyikbe a valamely egykori szervezet életműködéséről tanúskodó nyomfosszíliák, vagy életnyomok tartoznak. Ilyenek például a járás- és ragadozás-nyomok, de a fosszilis ürülék (koprolit) is. A másik, az előzőnél mérhetetlenül változatosabb csoportba a testfosszíliák tartoznak. Szinte minden üledékes kőzet – és némelyik metamorf is – tartalmaz ősmaradványokat. Kinyerésükre és vizsgálatukra az adott kőzet és fosszília anyagától és méretétől függően számos módszer kínálkozik, a savak segítségével történő kioldástól a vésővel és kalapáccsal történő preparáláson át a mikroszkópban vizsgálható, vékony és átlátszó kőzetmetszet készítéséig.
A fosszíliák mintegy 200 éve kerültek át az érdekességek világából a tudomány fénykörébe, amikor is WILLIAM „STRATA” SMITH (1769-1839) angol mérnök – és mai szóval élve geológus – felismerte, hogy minden kőzetrétegnek megvan a maga sajátos fosszília-együttese. Ezzel a földtörténeti múltban való eligazodás első és sokáig egyetlen eszközét adta a bolygónk és az azon virágzó élet történetét kutatók kezébe.
Az élővilág evolúciójának a LOUIS DOLLO (1857-1931) francia-belga kutató által felismert megfordíthatatlan mivoltán alapuló életrétegtan (= biosztratigráfia) máig is rutinszerűen használt módszer az üledékes kőzetek keletkezési idejének és egyes földtörténeti események viszonylagos korának a megállapítására. A sokasodó adatok alapján ugyanis egyre pontosabban megállapíthatóvá vált az egyes csoportok földtörténeti elterjedése, ami a gyors evolúciójú csoportok esetében részletes időskála, azaz zonáció kidolgozását tette lehetővé. A SMITH felfedezés óta eltelt mintegy kétszáz évben az ősmaradványok rétegtani célú felhasználásuk mellett az őskörnyezeti és ősföldrajzi vizsgálatokban is nagy jelentőséget kaptak.
Triász ősmaradványok
Az Esztramos metamorf triász mészkövéből, kizárólagos ősmaradványként, csak konodonták kerültek elő. Ezek parányi, fogszerű maradványok, amelyeket egy kezdetleges, kihalt gerinces állatcsoport képviselői hagytak hátra. Magáról a paleozoikumban, a földtörténeti ókorban és azt követő triászban élt állatról keveset tudunk, de a konodonták, apatit (kalcium-foszfát) anyaguknak köszönhetően ellenállók az őket tartalmazó kőzetet ért hőhatással és nyomással szemben, ezért számos metamorf kőzet ősmaradvány-együttesét csak azok alkotják.
Ami ugyancsak fontos szempont, a mészkövekből olcsó vegyszerrel (ecet) kioldhatók. A geológusok vagy „földtörténészek” szerencséjére gyors volt az evolúciójuk, de a triász végén sajnos kihaltak. Vizsgálatuk mindazonáltal alapvető jelentőségűnek bizonyult az Aggtelek-Rudabányai hegység, valamint ugyancsak az azzal szomszédos Szendrői-hegység és az Upponyi-hegység metamorf kőzetei korábban nem, vagy rosszul ismert geológiai korának a meghatározásában.
A faj képviselői előfordulnak az Esztramos Szentjánoshegyi mészkövében is, ám abban erősen deformáltak (gyűröttek), rossz megtartásúak.
A konodonták nem csak egy kőzet geológiai korának a megállapítását tehetik lehetővé. A kísérletekkel is igazolt megfigyelések szerint ugyanis színük az őket ért hőhatás mértékével arányosan változik (világosból egyre sötétebbé válik), ami az adott kőzet betemetődési mélységére utal. A képen az Esztramos Steinalmi mészkövével földtörténetileg pontosan egykorú középső triász (pelsói korú) konodonták láthatók, a bal oldali oszlopban a Villányi-hegységből, a jobb oldaliban pedig ugyanazon fajok képviselői a Mecsekből. Az előbbi területen a középső triász mészkövet csak vékony felső triász és jura rétegsor fedi, így az nem került nagy mélységbe, míg a Mecsek esetében több km vastag rétegsor rakódott rá. A képeket az Esztramos triász rétegeinek kutatásában is kiváló érdemeket szerzett KOVÁCS SÁNDOR (1948-2010) készítette.
Pliocén és pleisztocén ősmaradványok
A triász kőzeteknél jóval gazdagabb ősmaradvány-együtteseket rejtenek, ill. rejtettek a hegy barlangjainak és egyéb karsztos üregeinek a kitöltései. A hegyvidékek általában a lepusztulás (erózió) térszínei, ahol üledékek felhalmozódására csak viszonylag kevés környezetben nyílik lehetőség. Ezek egyikét jelentik a kőzethasadékok- és üregek. Az Esztramos fő tömegét alkotó metamorf Steinalmi mészkő – amint éppen a karsztos üregeiben megőrződött ősmaradványok, pontosabban ősgerincesek alapján tudjuk – a pliocén kor óta a felszínen van.
Évszámmal kifejezve, az itteni ősgerinces-lelőhelyek anyaga 4 millió év alatt (kora pliocén – kora pleisztocén) halmozódott fel. Ez az időszak meghatározó volt a mai éghajlat kialakulása szempontjából is, hiszen ekkor ért véget a pliocén meleg periódusa és köszöntött be mintegy 2,1 millió évvel ezelőtt a jégkorszak, azaz a pleisztocén.
Az őséghajlati változások legnagyobb pontossággal az ősgerinces, pontosabban a fosszilis apróemlős-közösségek vizsgálatával nyomozhatók. A módszer arra az erős alapokon nyugvó feltételezésre épül, miszerint a ma is élő apróemlősök elődeinek a környezeti igényei nem különböztek lényegesen a maiakétól. Ez az aktualizmus elve, amit CHARLES LYELL (1797-1876) angol geológus fogalmazott meg először. A hideg- és melegkedvelő formák részarányának a rétegsor menti, vagy is időbeli alakulása így jelzi az egykori éghajlat változásait.
Az Esztramos jelentősége abban rejlik, hogy viszonylag kis területen sok (14), hosszú időtartamot képviselő lelőhely vált ismertté. Ezek a kőbányászat során sajnos megsemmisültek, miként egyes, a régészeti leletek tanulsága szerint az ősi ember lakhelyéül szolgáló üregek is. A JÁNOSSY DÉNES (1926-2005) kiváló paleontológus és munkatársai által 1968-tól 1975-ig gyűjtött gazdag leletanyag azonban a Magyar Természettudományi Múzeumban a további vizsgálatok alapját képezheti.
Az egykori karsztos térszínen kialakult és már megszilárdult vörösagyag („terra rossa”) darabjait nagy esőzések felszaggatták és az időszakos vízfolyások, azokat kavicsszerűre lekerekítve, a karsztos hasadékba sodorták. Az eltérő színű és összetételű „kavicsok” más-más helyről kerültek a hasadékba. A kőzetpéldány szélessége 13 cm.
Az Esztramos karsztos hasadékait kitöltő kőzet helyenként valóságos „csontbreccsa”, mivel sok csontot tartalmaz. (A breccsa szögletes alkotóelemekből és finomabb szemcséjű köztes anyagból álló kőzet. Legtöbbször üledékes eredetű, de létrejöhet például a kőzeteknek törési síkok mentén való elmozdulása útján is, ez a dörzsbreccsa.) A példány szélessége 9 cm.
A nemzetség utolsó képviselője egy az óta kihalt rágcsálócsaládnak, amelyről kivételes németországi leletek alapján kiderült, hogy elsőként volt képes siklórepülésre a rágcsálók közül. A rajzolás és festés az apróemlősök fogazata ábrázolásának máig is szokásos formája. Az egyes fogak kb. 2 mm átmérőjűek.
Az Esztramos barlang- és hasadékkitöltéseiből az apróemlősök mellett nagyobb állatok, például ősorrszarvú és ősbölény csontjai is előkerültek. Az egykor volt lelőhelyek tudományos jelentőségét bizonyítja, hogy az 1. és 9. számúról előkerült fosszília-együttes alapján JÁNOSSY DÉNES a földtörténeti idő egy sajátos aprógerinces faunával jellemzett szakaszának az estramontium nevet adta.
A hegyen egykor élt madarak és denevérek barlangokban és egyéb karsztos üregekben felhalmozódott ürülékének (guano) anyagából, az abból a csapadékvíz által kioldott foszforból új ásvány (karbonáthidroxilapatit) keletkezett, ami leginkább kérgeket formálva fordul elő.
HÍR J. (1997): Az Esztramos-hegy ősgerinces-lelőhelyeinek rövid áttekintése. In: SZAKÁLL S., PAPP G. (szerk.) Az Esztramos-hegy ásványai. Topographia Mineralogica Hungariae 5, 51–54.
SZAKÁLL, S., FÖLDVÁRI M. és DÓDONY I. (1997): Karbonáthidroxilapatitos ásványparagenezis az Esztramos-hegyról. In: SZAKÁLL S., PAPP G. (szerk.) Az Esztramos-hegy ásványai. Topographia Mineralogica Hungariae 5, 123–130.
